Horváth Klára nemrégiben lett a Milestone természettudományos oktatási programjának vezetője, akivel szerteágazó szakmai tevékenységéről és kutatásairól, diákként és orvosként itthon, valamint külföldön szerzett tapasztalatiról, alvásról, álmokról és babonákról beszélgettünk.
PhD fokozatát Oxfordban szerezte, komoly presztízsértékű nemzetközi folyóiratokban publikál, csecsemő- és gyermekgyógyász rezidensként dolgozik a II. Sz. Gyermekgyógyászati Klinikán, kutatásokban vesz részt és szervez. Egy éve tagja a Milestone közösségének; mentorál és modulokat vezet fejlődéspszichológia, pszicholingvisztika és alvás témákban. Rendkívül pozitív személyiség, akinek legfőbb jellemvonása a szerénység, és akire a közösséghez való tartozás, így a Milestone-hoz való kötődés inspirálóan hat: “ A legnagyszerűbb, hogy itt megannyi inspiráló egyénnel tudsz kapcsolatot létesíteni, időt eltölteni és dolgozni: a Milestone állandóan fejlődésre késztet”.
Klári egy gyerekkori olvasmányélmény, Kertész Erzsébet Vilma doktornő című regényének hatására látta meg jövőjét az orvosi hivatásban. Az első magyar orvosnő, Hugonnai Vilma küzdelmekkel és viszontagságokkal teli életéről szóló könyvnek köszönhetően általános iskolásként rálelt a hivatására, mégsem volt mindig egyértelmű, hogy az orvosi pályán marad és megtalálja a helyét a szakmában: “Főleg az orvosi egyetem első két évében éreztem, hogy váltanom kell. Nem találtam a helyem, nem tetszett amit és ahogyan tanulnunk kellett, ahogyan az a bánásmód is riasztott, melyet a tanárok a diákok irányába tanúsítottak: előfordult, hogy vizsgáztatóimtól megkaptam, tanulás helyett inkább szüljek gyerekeket. Szünetet kellett tartanom és más benyomásokra szert tennem, ezért kihagytam egy évet az orvosin és elkezdtem a pszichológia szakot az ELTE Pedagógia és Pszichológia Karán, melyeket aztán párhuzamosan fejeztem be. Ezen kívül a Semmelweis Egyetem Magatartástudományi Intézetében a Bódizs Róbert által vezett alváslabor munkájába kapcsolódtam be. Ott tanultam és szerettem meg kutatni” – emlékezett vissza magyar egyetemi éveire Klári, aki a Semmelweis Egyetem alváslaborában 4 évig rémálmokat átélő egyénekkel foglalkozott, azt vizsgálva, hogy milyen az alvási mintázat az, amely ezen problémához vezethet.
Kutatásaiban az alvás témája képezi a folytonosságot, pontosabban az alvás, az intelligencia és a kognitív folyamatok tanulmányozása. Ahogyan egyre jobban elmélyedt a szakirodalomban és a korábbi kutatásokban, azzal kellett szembesülnie, milyen kevés adat, mérés és vizsgálat foglalkozik kisgyermekek alvási szokásaival. “Meglepett, milyen hiányosak a szakmai és tudományos ismereteink a gyerekalvás terén, pedig a legtöbb családban gondot jelent az alvás, különösen a kialvatlanság. Konkrét társadalmi igény is van az alvás és az alvási szokások tudományos módszerekkel történő tanulmányozására, elég csak az arról szóló vitákra gondolnunk, hogy hánykor kezdődjön az iskola”. Oxfordban szerzett PhD fokozatot és komoly presztízsértékű nemzetközi folyóiratokban jegyez publikációkat.
Doktori tanulmányait 5 évvel ezelőtt kezdte meg Oxfordban, ahol 4 évet töltött: döntését szakmai szempontok befolyásolták, nem az egyetem rangja: “2011-ben csak 4-5 olyan egyetemi labor volt a világon, melyek gyerekek alvásával kapcsolatos kutatásokat végzetek, a többségük Amerikában, oda pedig nem vágytam. Az oxfordi labor gyerekfejlődéssel, valamint kognitív folyamatokkal foglalkozott és ki akartja terjeszteni kutatásait az alvás területére”. Oxfordban az alvás és korai nyelv fejlődését kutatta, a Kísérleti Pszichológia Intézethez tartozó Oxford University Babylab kötelékében gyerekeken végzett vizsgálatokat 3 hónapostól 2 éves korig. Visszaemlékezései alapján nem a kutatómunkába való bekapcsolódás okozta számára a legnagyobb nehézséget, a beilleszkedés máshol jelentett kihívást: “Elképesztően okos, felkészült és tökéletes angolsággal kommunikáló hallgató vett körül, ami akaratlanul is előhozza az emberben a kérdést, hogy ő is jó-e ennyire. A jelenség eleinte ijesztően hatott és idő kellett hozzá, amíg elhittem, hogy tényleg van helyem Oxfordban. Tartós kapcsolatokat kialakítani is nehézséget jelentett: Oxford egy átjáróház, ahol csak pár évet töltenek a diákok tanulással, majd többnyire továbbállnak. Izgalmas minden éveben újrakezdeni a barátkozást, de bele is lehet fáradni” – számolt be tapasztalatairól Klári.
Kinttartózkodása során az egyetemi városban 1987 óta működő, diákokat és a városban élő magyar diaszpóra tagjait tömörítő egyesület, az Oxford Hungarian Society elnöke volt. Klári szerint az alapítás óta eltelt majdnem 3 évtizedben a diákság egyre inkább kikopott az egyesületből és így nem alkotott összetartó közösséget, ellentétben a más Oxfordban működő kelet-európai társaságokkal: “Nevetségesnek találtam, hogy a magyar diákok ahelyett, hogy összetartanának, inkább kerülik egymást. Persze voltak akik ismerkedtek, barátságok is szövődtek, de nem volt olyan társaság, mely tartósan összekovácsolta a magyar fiatalokat és a közösséghez tartozás éményét biztosította”. Az Oxford Hungarian Society elnökeként ösztönözte a magyar diákokat arra, hogy menjenek külföldre tanulni és hogy igen is van helyük Oxfordban, a Milestone-nal is így került kapcsolatba: “Elgondolkodtam, miként lehetne arra hatni, hogy a diákok menjenek külföldre tanulni és világot látni, majd a más országokban szerzett tapasztalataikat és tudásukat itthon állítsák a közösségük szolgálatába. Így találtam rá a Milestone-ra, akik már jóval előttem ezt tették meg küldetésüknek. Meghívtam őket Oxfordba, hogy mutassák be az intézetet az egyesületnek, Greskovits György pedig örömmel eleget tett a felkérésének és később a Milestone programjába az ő ösztönzésére kapcsolódtam be”.
Klári 4 év angliai tartózkodást követően érezte elérkezettnek az időt, hogy visszatérjen Magyarországra. A honvágy, Budapest vonzereje és a benne dolgozó kötelességtudat mellett a hazatérés kapcsán a szakmai előrelépés lehetőségeit is mérlegelte: “Kint a 22-es csapdájába kerültem. Sokkal több erőfeszítést igényelt volna nekem előre lépni, mint azoknak, akik végig az angol képzésben vettek részt. Az angol szakorvosképzési rendszer nagyon szigorúan szabályozott és bürokratikus. Mivel Budapesten 6 évig jártam orvosi egyetemre az Angliában szokásos 5 helyett, így az ott végzett hallgatókhoz képest túlképzett voltam, nem engedték, hogy velük együtt kezdjem el a rezidensképzést. Szakorvosképzésre pedig nem tudtam jelentkezni, mert kellett volna az angliai tapasztalat. Nagyon kacifántosan, helyettesítő munkákkal tudtam volna bekapcsolódni a rendszerbe, két lépést hátra lépve araszolni előre”. Klári mindezeket mérlegelve a magyar egészségügyben helyezkedett el a II. Sz. Gyermekgyógyászati Klinika rezidenseként. Véleménye szerint az egyén úgy tud pozitív változást előidézni a rendszerben, ha egyszerűen teszi a dolgát és ebben a külföldön szerzett tapasztalatok is segítenek: “Angliában megerősítést kaptam, hogy a pozitív hozzáállás és a és a szervezett munka kifizetődő és előre visz. Emlékszem, eleinte nekem is furcsa volt ez a hozzáállás, de aztán sikerül elsajátítani ezt a szemléletet”.
Munkáját idén ősszel a Sanofi és a Medicina TOP évkönyv szerkesztőbizottsága által alapított Kiváló rezidens díjjal ismerték el a XXXIV. Medicina Konferencián: “Számomra azért is különösen fontos ez az elismerés, mert az odaítélésnél az elbírálók nemcsak az orvosként végzett munkámat értékelték, hanem azt is figyelembe vették, hogy megcsináltam a PhD-t és kutatok, szakdolgozatok témavezetésében veszek részt, tanítok az egyetemen, valamint a Milestone-ban, továbbá aktív vagyok a közösségépítésben is”.
Klári kutatásait és szerteágazó tevékenységét Magyarország határain túlra is igyekszik kiterjeszteni. Két évvel ezelőtt önkéntes alapon az Education Partnerships Africa civil szervezetnél végzett egészségfejlesztéssel kapcsolatos kutatásokat, amiről blogot is vezetett. Az oxfordi, cambridge-i és a londoni egyetemek hallgatói, illetve alumnusai által irányított szervezethez csatlakozva öt hetet töltött Ugandában, ahol középiskolások alvási szokásait tanulmányozta: “Az alvással kapcsolatos kutatások csak Amerikára és Európára koncentrálnak, Afrikáról alig tudunk valamit. Azt tapasztaltam, hogy az ugandai társadalomban és kultúrkörökben az alvásról teljesen másképpen gondolkodnak, mint mi, az emberek elképzeléseit babonák szövik át és befolyásolják. Vannak, akik félhalott állapotnak tartják az alvást, egyesek félnek elaludni, mert rettegnek, hogy az álmaik valóra válnak, mások pedig lusta, haszontalan tevékenységnek tekintik. Alapvetően nem fiziológiai szükségletként gondolnak az alvásra és nem tudják összekötni a fáradtsággal. Nálunk egy kisgyerek is tudja, hogy azért alszik, mert fáradt, ugandai társaik viszont az alvást nem a fáradtsághoz társítják. Az alvással kapcsolatos előítéletek rányomják a bélyeget arra, ahogyan a gyerekek az iskolában teljesítenek” – állítja Klári, aki jelenleg kutatási eredményeinek terepiás célokra való felhasználásán dolgozik a II. Sz. Gyermekgyógyászati Klinikán, ahol egy alváslabor kialakítását is tervezi kollégáival.
